Guba Kata írása

Van egy-két diákom, akikkel sorozatosan vannak kisebb-nagyobb megbeszélnivalók, s eddig elsősorban problémaorientáltan, számonkérően beszélgettünk velük. Leginkább arról, mi miért történt vagy hogy milyen büntetésben állapodtunk meg. A Kids’ Skills képzés után megpróbáltam tudatosabban, megoldásfókuszú szemlélettel rendezni az ilyen helyzeteket.

Az egyik emlékezetes beszélgetésem egy kislánnyal történt, akivel – abban a percben úgy éreztem -, csak úgy tudnék beszélni, hogy „leszedem a fejét”, ő meg csak védekezne, és nem megfelelő stílusban, felháborodottan válaszolna minden kérdésemre, holott tudom, hogy minden igaz, amiért hozzám küldte a kolléganőm.
Akkor és ott elkezdtem vele teljesen más módon beszélgetni: kérdezve illetve olyan módon kérdezve, ahogyan a megoldásközpontú beszélgetésvezetést a képzés során gyakoroltuk. Megdöbbentett a kislány reakciója. Megnyugodott és együtt kerestük a megoldást, hogyan tudná nyugodtabban kibírni a tanítási órákat. Hihetetlenül jó érzés volt, hogy nem „erőből” kellett vele kommunikálnom, hanem ő maga is lenyugodva és elégedetten távozott a beszélgetésből.

A másik ilyen beszélgetésem egy viszonylag problémás, agresszív, szemtelen és nyegle fiúval történt. Vele nem csak nekünk, tanároknak van problémánk, hanem az osztálytársak is nehezen viselik agresszív vezetői allűrjeit.
Egy újabb eset után a megszokott módon, számonkérően és keményen megdorgálva indítottam a beszélgetést. Ezzel együtt ott csengett még bennem a képzésünk néhány mondata, a megoldásközpontú megközelítés sajátos hozzáállása.
Ezért egy idő után átváltottam, és próbáltam a fiúval is az erősségeiről beszélni, meg arról, hogy emlékszik-e, milyen volt, amikor nem fordultak vele elő ilyen balhék. Eleinte falakba ütköztem, nem válaszolt. Több irányból igyekeztem megadni neki a válaszadás lehetőségét, de érdemleges mondatok nem hangoztak el részéről. Ezzel együtt a szemén, a testtartásán láttam, kezdi érteni, mit szeretnék, majd valami nagyon halvány dologgal továbbjutottunk a beszélgetésben.
Annak a megtapasztalása, hogy keresem vele a jó megoldást, s nemcsak szidom, egyaránt enyhített az ő dacosságán és az én kellemetlen érzésemen is.
Megint azt éreztem, van ebben a megközelítésben valami, ami nekem is és a gyerekeknek is könnyebbé tenné az életet.

Sajnos, ha fáradt és hajszoltabb vagyok, képtelen vagyok erre odafigyelni, s év végéhez közeledve mindig gyakoribb az ilyen szituáció. Mégis elhatároztam, hogy a következő osztályomnál alkalmazni fogom ezt a módszert kezdetektől, megpróbálom a kolléganőmet és a szülőket is még intenzívebben belevonni a munkába.